Was ist los? – Németország béna kacsaként nézi a fejleményeket

Nyitókép: AFP / Christoph Soeder / DPA

Hosszú, a méltóság leghalványabb látszata nélkül viselt betegség után kimúlt a német kormány, amit titokban mindenki régóta kívánt kívül és belül. Olaf Scholz kancellár szociáldemokrata–zöld–liberális koalíciója igazán németesen bukott el: szigorúan véve az adósságfék nevű alkotmányos germanikumon, eggyel távolabbról nézve Ukrajnán, a nagy képet tekintve pedig azon, hogy három ekkora mértékben különböző párt egy ennyi válsággal terhelt korban szükségszerűen nem tud egy irányba húzni.

Bár úgy tűnhet, hogy a német kormány egy nappal az amerikai elnökválasztás után, november 6-án bukott el, a kudarc magvait már jóval korábban elvetették. A koalíció óriási ütést szenvedett el tavaly novemberben, amikor a karlsruhei szövetségi alkotmánybíróság bejelentette: alaptörvény-ellenes a 2021-es költségvetés 2022-ben benyújtott utólagos módosítása, mert szabálytalanul kerüli meg a korábban alkotmányba emelt adósságféket. A technikainak tűnő döntés alapjaiban rengette meg a jelzőlámpa-koalíciót megalapozó kompromisszumot.

A Németországi Szociáldemokrata Párt (SPD), a Szövetség ’90 – Zöldek és a Szabad Demokrata Párt (FDP) ugyanis gyökeresen eltérően áll az alkotmány egy sajátos intézményéhez, az adósságfékhez. Az adósságfék a kamatkiadások alacsonyan tartása és az ország eladósodásának megelőzése céljából a bruttó hazai össztermék 0,35 százalékában maximálja az állam által évente felvehető adósságot, s ez alól kizárólag rendkívüli helyzetekben ad felmentést. Ennek megfelelően Németország GDP-arányos államadóssága alig haladja meg a 60 százalékot – ez alacsonyabb az összes többi nagy nyugati gazdaságénál: az olasznak a felét sem éri el, az amerikai, a spanyol és a francia felénél valamivel több, az Egyesült Királyságénak a kétharmada.

A liberálisok szerint az adósságfék a költség­vetési és gazdasági stabilitás, a befektetői bizalom záloga. A szocdemek annak idején részt vettek a kitárgyalásában, így elvből nem ellenzik, de jóléti intézkedésekhez bármikor készek áthágni. A zöldek pedig utálják, mint ördög a tömjénfüstöt: szerintük az adósságfék akadályozza a zöldátálláshoz szükséges beruházások megvalósítását, s emiatt lepusztult az ország infrastruktúrája. Ezt a három elvi álláspontot kellett a koalíciós tárgyalások során összeegyeztetni, s a törékeny kompromisszum így hangzott: 2022-ben az ukrajnai háború mint szükséghelyzet miatt a kormány nem alkalmazza az adósságféket, 2023-ban viszont visszahozzák, a Zöldek szerelem­projektjeinek megvalósítására pedig azon 60 milliárd eurós hitelkeret fennmaradó részét használják fel, amelyet 2021-ben Angela Merkel kormánya még a koronavírus-járvány miatti adósságfék-felfüggesztést kihasználva a gazdaság újraindítására vett fel, csak átcsatornázva egy klíma- és átállási alapba. Ez utóbbi alkotmányjogi trükközés adta a koalíció összhangját, ez alkotta a fundamentumot – s ezt lökte ki alóla 2023-ban az alkotmánybíróság. Ezért tavaly decemberben kutyafuttában, ismét csak Ukrajnára hivatkozva, utólag felfüggesztették az adósságféket, hogy betömjék az alkotmánybírósági döntés által keletkező lyukat a költségvetésen. A zöldek elveszítették szerelemprojektjeik jó részét, így az ő osztályrészükül a kormány örökségében csak megszorítások és a lakosságot kényelmetlenül érintő zöldítések maradnak, a liberálisoknak pedig megint nem sikerült megvédeniük az adósságféket. Mivel elsődleges választói bázisuk, a közép- és nagyvállalkozók rendkívül nehezen élték meg, hogy a gazdaság lefulladt, s máig nem indult újra, bezártak az atomerőművek, és a költségvetési fegyelmet sem sikerült tartani, voltaképpen a liberálisoknak és választóiknak is csak káruk származott az FDP kormányzati részvételéből.

Ebben a helyzetben érte a jelzőlámpa-koalíció pártjait az ez év őszi tartományi választás Türingiá­ban, Szászországban és Brandenburgban. Mind­három párt katasztrofálisan teljesített. Az FDP kiesett a türingiai tartományi parlamentből, a többiben már korábban sem volt mandátuma. A Zöldeknek csak a szászországi parlamentbe sikerült orrhosszal be­jutnia, a többi kettőből kizuhant. Az SPD Brandenburgot kivéve – ahol tömegesen szavaztak át rá az összes többi középpárt támogatói az Alternatíva Németországért (AfD) győzelmét megelőzendő – mindenhol megalázó eredményt ért el: Szász­országban negyedik, Türingiában ötödik lett, mindkét helyen egy számjegyű támogatottsággal, pedig országosan ő a legnagyobb kormánypárt. Ezek az eredmények politikai értelemben felszámolták a koalíció kohézióját, lényegében senkinek nem állt már érdekében benne maradni: az FDP-t a sírba vitte, hogy legkisebb partnerként semmit nem tudott kikaparni a német vállalkozásoknak; a Zöldekből a rossz gazdasági helyzetben csak a népnyúzót látta az ország; Olaf Scholz pedig a látványos kudarcot elnökölte, Németország 2023-ban és 2024-ben is egyetlen nagy európai gazdaságként él meg recessziót. Nem véletlen, hogy az FDP a három keletnémet választás után látványosan kikacsingattt a koalícióból, s „a döntés őszéről” kezdett beszélni: vagy engedik őket a koalíciós partnerek valamiféle sikert elérni, vagy kiszállnak – tették világossá a liberálisok.

Így érkezünk el 2024 novemberéhez: a siralmas 2025-ös gazdasági növekedési prognózis közzétételét követően a három párt háromféleképpen próbálta megoldani a krízist. Robert Habeck zöldpárti alkancellár, gazdasági miniszter az államadósságot növelve minden beruházást 10 százalékos állami szubvencióval dobott volna meg. Christian Lindner pénzügyminiszter és FDP-elnök megtiltotta volna új szabályozások bevezetését, az összeurópainál szigorúbb németországi klímacélokat az uniós szintre puhította volna fel, és eltörölte volna a keletnémet tartományok felzárkóztatására 1991-ben bevezetett szolidaritási hozzájárulást, amely ellen régóta küzdenek már. Lindner és Scholz eközben párhuzamosan egyre-másra tartották a tanácskozásokat a gazdaság szereplőivel.

November 6-ára aztán kiélesedett a helyzet: dönteni kellett a 2025-ös költségvetésről, s az azt előterjeszteni hivatott Lindner nem volt hajlandó hozzájárulni ahhoz, hogy miután 2024-ben a kormány betartotta az adósságféket, 2025-ben Ukrajnára hivatkozva ismét ne alkalmazza. Már csak azért sem kívánta megengedni, mert ugyan az adósságfék megkerülését lehetővé tevő szükséghelyzetet Ukrajna miatt hirdették volna ki, a pluszban felveendő 12 milliárd eurónyi hitelből csak 3 milliárd jutott volna Kijevre. Azaz Ukrajnát maga előtt tolva kerülte volna meg az SPD és a Zöldek az adósságféket azért, hogy a jövőre amúgy is esedékes választás előtt adósságból beválthassa szociális és zöldígéreteit – az FDP-t pedig ismét megfosztották volna attól, hogy politikai sikerként bármit is elkönyvelhessen.

Christian Lindner ezért kemény maradt, nem engedett, Olaf Scholz pedig kimondta a német politika gyorsan legendássá váló mondatát: „Akkor, kedves Christian, többé nem szeretném, ha a kormányom tagja lennél, és holnap reggel arra fogom kérni a köztársasági elnököt, hogy mentsen fel.” „Na. Szar ügy” (So. Doof) – tette hozzá, s ezzel véget ért a jelzőlámpa-koalíció. Olaf Scholz aznap este sajtónyilatkozatában még rúgott néhányat Lindnerbe, elmondta, hogy a pénzügyminiszter „túl sokszor taktikázott kicsinyesen a pártpolitika mentén”, „túl sokszor akadályozott meg törvényeket oda nem illő dolgok miatt”, illetve „túl sokszor élt vissza a bizalmammal” – aztán másnap reggel tényleg megtörtént Frank-Walter Steinmeier köztársasági elnöknél az aktus. Christian Lindner, Marco Buschmann igazságügy-miniszter, illetve Bettina Stark-Watzinger oktatási és kutatási miniszter megkapta a felmentését. A negyedik FDP-s miniszter, a digitális ügyekért és a közlekedésért felelős Volker Wissing kilépett pártjából, és a kormányban maradt – állítása szerint azért, mert soha nem helyezne pártérdeket az ország érdeke elé, de talán szerepet játszhatott a döntésében 
az is, hogy Németországban az jogosult a havi 4990 eurós miniszteri nyugdíjra, aki kitöltött egy teljes kormányzati ciklust a soron következő választásig vagy a kancellár bizalmatlansági indítvánnyal való leváltásáig.

A német politika következő fordulópontja ez a bizalmatlansági indítvány lesz. Németországban a weimari tapasztalatokból okulva előválasztást csak úgy lehet tartani, ha a kancellár a saját kezdeményezésére felteszi a Bundestagnak a bizalmi kérdést, s nem kap bizalmat – ekkor dönthet az államelnök a parlament feloszlatása és új választás kiírása mellett, önmagát nem oszlathatja fel a törvényhozás.

Scholznak e folyamat időzítéséről Lindner kirúgásakor egyedi elképzelései voltak: azt tervezte, hogy a Zöldekkel kisebbségből kormányozva, a legnagyobb ellenzéki párt, a Kereszténydemokrata Unió (CDU) szavazatait kikölcsönözve év végéig még megvalósít szinte minden fontosat, amit csak szeretne, ideértve a 2025-ös költségvetést is; aztán majd jövő január közepén kényelmesen felteszi a bizalmi kérdést, leszavazzák, Németország pedig valamikor majd márciusban szavaz. A CDU mostanra világossá tette, hogy ebbe nem megy bele, mihamarabb választási győzelemre váltaná első helyet jelentő támogatottságát – ezért csak úgy hajlandó együttműködni Scholzcal, ha az mielőbb felteszi a bizalmi kérdést, lehetővé téve a minél hamarabbi választást.

Közben némi közjátékkal bejelentkezett Ruth Brand, a Szövetségi Statisztikai Hivatal vezetője, aki a német politikai hagyományok szerint a választás lebonyolításáért felelős, hogy nincs elegendő papír és nyomdai kapacitás az országban egy gyors választáshoz, ezért későbbre kellene tolni az egész folyamatot.

Az SPD és a CDU végül megegyeztek, így a tervek szerint Scholz december 16-án teszi fel a bizalmi kérdést, onnantól ügyvezető kormányfőként ténykedik, az államelnöknek pedig a frakciók azt javasolják, hogy február 23-ára tűzze ki a 21. századi német történelem második előre hozott választását. Így aztán nem nyár elejére, hanem már tavasz végére lehet cselekvőképes kormány. Az azonban így is elkerülhetetlen, hogy Donald Trump elnökségének, illetve Ursula von der Leyen új Európai Bizottságának első idejében Németország béna kacsaként nézze a fejleményeket. S hogy utána mennyiben tud megerősödni, az kérdéses: a 32 százalékos támogatottságával országosan első kereszténydemokrata szövetség abszolút többségben reménykedik (egyelőre úgy tűnik, hiába), a 18 százalékon álló AfD és a 16 százalékos SPD nagy versenyt fog futni a második helyért. Mögöttük 11 százalék körül stabilizálódott a Zöldek, a Sahra Wagenknecht-szövetség – Értelem és Igazságosság (BSW) nevű formáció 7 százalékos támogatottságával jó eséllyel frakciót alakíthat az új Bundestagban. 4 százalékos támogatottsággal pedig Lindner liberálisai és a Wagenknecht távozásával megreccsenő Baloldal pártban is abban reménykednek, hogy valami hullám vagy három egyéni mandátum beviszi majd őket az új törvényhozásba. A CDU látványosan reménykedik a liberálisok sikerében, hátha megismételheti a Friedrich Merz pártelnökhöz legközelebb álló, a német gazdaságnak sikert ígérő merkeli CDU–FDP-koalíciót.